Menü

2019.09.02.     Hozzászólás 0

Suhajda Szilárd: Dávid hangja volt az egyetlen kapocs az élethez

Az Eseményhorizont csapata letette a magyar expedíciós hegymászás egyik legfontosabb mérföldkövét: 2019. július 25-én Suhajda Szilárd pótlólagos oxigén használata nélkül elérte a K2 csúcsát. A Föld második legmagasabb hegycsúcsát, a 8611 m magas „Hegyek hegyét” a legnehezebb nyolcezresként tartják számon.
Bár indulásuk bejelentésekor szakmai berkekben akadtak olyan hangok, amelyek szerint Klein Dávid és Suhajda Szilárd számára túl nagy falat a K2, Szilárd elég csattanós választ adott a kétkedőknek. A K2 pótlólagos oxigén nélküli megmászásával örökre beírta magát a magyar hegymászás történetébe. Sikere azonban nem pusztán egyéni teljesítmény, hanem egy hosszú és tudatos csapatmunka eredménye, ahogyan azt a most következő interjúban is többször hangsúlyozzák.



Mozgásvilág: Kezdjük az elején. Nekem nagyon tetszett az a momentum, amikor az első akklimatizációs körötökre úgy mentetek fel, hogy még szűz volt a hegy. Erről meséljetek picit. Milyen élmény volt egyedül a hegyen és mennyire veregették meg a vállatokat utána, amikor ti rögzítettetek kötelet az ezzel megbízott serpák számára?

Klein Dávid: Ez nem valamiféle kivagyiságból született. Az alaptáborba érkezésünk után tisztességesen pihentünk annyit, amennyit kellett, nem kapkodtunk. Készen álltunk, az időjárás is jó volt, ezért magától értetődőnek tűnt, hogy akkor is megyünk, ha nincs még fent fix kötél. Az 1-es táborig javarészt szinkronmásztuk az utat, talán az egyötödén használtunk standot. Mély, laza szerkezetű hóban másztunk, illetve voltak olyan szakaszok, ahol ez alatt még szikla is megbújt, ott csúszkáltunk. Kötélhosszonként kb. két köztest tettünk be. Kétóránként, vagy amikor kifogytunk az eszközből, akkor cseréltünk. Sokkal jobb érzés volt így, egyedül mászni a hegyen, mintha a fix kötelek már kint lettek volna. Két éjszakát teljesen egyedül töltöttünk el az egyesben, ami összehasonlíthatatlan élmény volt a későbbiekkel, amikor harminc ember sátrazott mellettünk.

Első akklimatizációs rotáció, fix kötél nélkül a szűz hegyen Forrás: Eseményhorizont

Első akklimatizációs rotáció, a még "szűz" hegyen (Van még fotó, katt a képre a többiért!)

Lefelé, a második ereszkedésnél egy sziklatűre standoltunk, és egyszer csak azt láttuk, hogy vagy húsz serpa tart felfelé, mint egy vonat. Ők voltak a kötélrögzítő csapat. Eléggé meglepődtek, amikor megláttak bennünket lefelé jönni. Kérdeztük tőlük, hogy rögzítsünk-e 150 méter kötelet. Hálásan megköszönték. Ez volt az 1-es táborba vezető út legmeredekebb szakasza. Beraktuk a 100 méter kötelet, amit erre a célra magunkkal hoztunk, plusz a saját 50 méteres mászókötelünket is. Ha ezt a 150 métert az alaptáborban lévő összes mászó létszámához viszonyítjuk, akkor az átlagnál jóval többel járultunk hozzá az út kikötelezéséhez. Később, amikor Mike Hornék a csúcstámadásuk után levonultak, elpanaszoltuk nekik, hogy mi sajnos a dinamikus kötelünket is benne hagytuk a kötélpályában, és szívesen vásárolnánk tőlük egy kötelet. Hornék ekkor szimbolikusan átadták nekünk a sajátjukat. Amikor kérdeztük, mennyivel tartozunk, azt válaszolták, hogy annyiszor használták a mi narancssárga kötelünket, hogy az bőven fedezi. Ez igazán kedves gesztus volt részükről.

Van itt két magyar, akik valami szokatlannal rukkoltak elő

A kötélpályába beszállás hogyan zajlik konkrétan az alaptáborban? Ki megy oda kihez, ki ajánlja fel a kötelét/pénzét, egyáltalán, mennyivel illik beszállni a közösbe?

Suhajda Szilárd: Leginkább a kisebb expedíciók mennek oda a nagyokhoz, és a vezető kereskedelmi expedíció, jelen esetben a Seven Summit Treks mondja meg az árat.

A hozzájárulás fejenként 200-600 dollár között mozog, hegytől és munkától függően – folytatja Dávid. – Rendszerint van egy nagy kupaktanács az alaptáborban. Erről mi idén valahogy lemaradtunk. Az expedícióvezetők ott beszélik meg, hogy ki mely részét végzi el a munkának, aki pedig nem vesz részt benne aktívan, az mivel járuljon hozzá. Én a végén még külön odamentem Dawához, a Seven Summit Treks vezetőjéhez, és felajánlottam, hogy szívesen fizetünk még valamennyit a kötélrögzítő munkájukért. Ő azonban kedvesen elhárította, mondván, hogy tudja, hogy mi 150 méternyi kötelet rögzítettünk. Szóval elég hamar híre ment, hogy van itt két magyar, akik valami szokatlannal rukkoltak elő.

A csúcstámadás felé kanyarodva, Dávid, neked mikor jöttek elő az egészségügyi problémáid? Azt írtátok, volt ennek már előjele.

Dávid: Amikor visszafordultam, akkor kétféle tünetem volt, de nem tudom, hogy volt-e köztük összefüggés. Az egyik egy hasmenéssel nem járó, szorító gyomorgörcs, mintha gyomorszájon vágtak volna. A másik pedig folyamatos hányinger, különösen akkor, amikor próbáltam folyadékot bevinni. Utóbbi duplán kellemetlen, hiszen egyrészt nem túl jó hányni, másrészt a folyadékbevitel elengedhetetlen. A gyomorgörcs enyhébb formában már az előző napokban jelentkezett, de igazán durva csak aznap lett, amikor a hármas táborból visszafordultam. A hányinger többé-kevésbé végigkísérte az expedíciót. A csúcstámadáskor erős volt.

Ezt úgy értsem, hogy amit ittál, az vissza is jött?

Dávid: Igen. Úgy kell elképzelni, hogy iszok mondjuk négy kortyot, lefekszem, majd hirtelen felülök és ráhányok a hálózsákomra.

Szilárd: Nem túl jó érzés erre eszmélni, hogy a társad felül, és az ölébe hány… Az éjszaka során érezhető volt, hogy valami nagyon nincs rendben. Ami még érdekesebb, hogy miután lebontottuk az alaptábort és elindultunk lefelé, ugyanezek a tünetek nálam is jelentkeztek. Gyomorgörcseim voltak, és két napon keresztül félmagzati pózban görnyedtem.

Fagyos meglepetés a sátor bejáratánál Forrás: Eseményhorizont

Fagyos meglepetés a sátor bejáratánál (Van még fotó, katt a képre!)

Dávid: A fura az volt, hogy a fertőző megbetegedés általában hasmenéssel jár, de ilyen panaszunk nem volt. Viszont kísértetiesen hasonló tüneteink voltak, és mivel az alaptáborban ugyanazt ettük és ittuk, a fertőzés sem kizárható.

Orvosnál voltatok azóta?

Dávid: Ezzel nem. Csak Szilárd a vállával.

Szilárd: Igen, lefelé, az 1-es tábor alatt megcsúsztam, és ahogy megkapaszkodtam a kötélben, kiugrott a vállam a helyéről. Ott volt két perc, amíg nem tudtam megmozdulni, csak üvölteni. Egy pillanatnyi figyelemkihagyás elég volt. Egy dolog jutott eszembe, ahogy a Halálos fegyverben Mel Gibson mindig vissza tudta ugrasztani a vállát. Nagy zsák volt rajtam. A fejemen és a másik vállamon valahogy átfordultam arccal a lejtő felé, és ebből a pózból éreztem, ahogy hatalmas zsibbadással visszaugrik a helyére minden. Ha ez nem történik meg, akkor alighanem segítségre lett volna szükségem.

A csúcstámadásra volt egy pontosan kitűzött csúcsmászó napotok, de a kereskedelmi expedíciók első kudarca után ez tolódni látszott. Mennyire volt reális, amikor még Nirmal Purja nem jött meg, hogy Ballingerék, Hans Wenzl és a többi erős mászóval összefogva, fel tudtok menni?

Dávid: Teljesen reális volt. A kérdés nem annyira arról szólt, hogy van-e elég humán erőforrás, hanem hogy a hó hogyan változott abban az időszakban, amíg nem voltunk fent. A kereskedelmi expedíciók első, oxigénes csúcsmászási kísérletekor mi csak arra figyeltünk, hogy ne ragadjon el bennünket is a hév, hanem tartsuk magunkat az eredetileg felállított ütemtervünkhöz. Előre tudtuk, hogy a mi harmadik akklimatizációs körünk alkalmával már csúcsmászási próbálkozás lesz, és hogy ennek nem szabad bedőlnünk. Miután ez a mély hó miatt nekik befuccsolt, elég lehangoló volt hallgatni, ahogy kezdett terjedni a „no summit”, azaz, hogy idén nem lehet megmászni a K2-t. Ennek pszichésen ellen kellett állni. Bár az expedíciók legalább fele hazament, humán erőforrásnak így sem voltunk híján, legalább harmincan maradtunk. Sokan a Seven Summit Treksből, és mások is. A kérdés tehát az volt, hogy elég volt-e a szél és a nap munkája ahhoz, hogy a hó átjárhatóvá váljon? Ha igen, akkor tízen is átmegyünk, ha pedig nem, akkor ötvenen sem. Az a serpa csapat az első alkalommal két napig nem tudta magát átásni, ha nem változtak a körülmények, akkor mi sem fogjuk.

Az alaptábor felülnézetből. Alul, bal szélen a magyarok sátrai Forrás: Eseményhorizont

Az alaptábor felülnézetből. Alul, bal szélen a magyarok "légypiszok" méretű tábora (Van még fotó, katt a képre!)

Az expedíció során egészen eddig mi egyszer sem egyeztettünk taktikát a többi csapattal, csak a magunk ütemterve szerint haladtunk. Ez volt az első alkalom, hogy bevetettük a diplomáciát és körbejártunk az alaptáborba időjárás-előrejelzést egyeztetni, felmérni a többiek motivációját. Kifaggattuk Mike Hornékat a tapasztalataikról. Beszélgettünk Esteban Menával, Adrian Ballingerrel és Carla Perezzel (Ballinger és Perez oxigén nélkül később elérte a csúcsot, Mena oxigént használt, mert filmezett - PL), a Seven Summit Treksszel.

Utóbbi volt a legfontosabb megbeszélés. Dawa volt az, aki meggyőzött bennünket, hogy a 25-ére tegyük le a voksunkat. Korábban gondolkodtunk, hogy eltoljuk a csúcsmászást 28-ára. Látszott a prognózisban, hogy a relatív páratartalom növekszik, de nem lehetett tudni, hogy ez csapadékot jelent majd, vagy csak felhősödést. Mi, a saját előrejelzésünkben nem láttunk havazást. Dawa győzött meg, hogy a 25-a biztosabb választás, 26-ától túl nagy az esély a magas páratartalom miatt a havazásra. Végül a 25-ét tűztük ki csúcsnapnak, ami csak egyetlen nap eltérés volt az eredeti tervünkhöz képest.

Nirmalnak, aki 24-ére tervezte a #projectpossible csúcsmászását, külön kérése volt, hogy a többi csapat csak egy nap késéssel kövesse őt. A ti választásotokban ez közrejátszott?

Dávid: Bennünket nem kért, így mi tőle függetlenül döntöttünk a 25-e mellett. Szerintem bennünket észre sem vett. A mi madárpiszok méretű táborunk a gleccser felső végénél volt, szinte csak dekorációnak számított a nagy létszámú csapatok sátortáborai mellett. Mi nem is találkoztunk vele. Láttuk egy sátrát, meg néhány arcot Nirmalos baseballsapkában, de őt magát nem. Olyan volt, mint egy rocksztár.

Szilárd: Egyszer csak befutott, és elindult felfelé.

Nirmal Purja

Nepáli születésű gurka, a brit hadsereg egykori katonája. 16 évet szolgált, ebből tíz évet a különleges alakulatnál. Idén szerelt le, és kivételes fizikai és mentális erejét egy elképesztő hegymászó rekord elérésére fordítja. Azt tűzte ki célul, hogy hét hónap leforgása alatt megmássza a Föld mind a 14, nyolcezer méternél magasabb hegycsúcsát. Ennek rekordja jelenleg nyolc év. A tavaszi nepáli szezonban megmászott 31 nap alatt hatot, majd a nyári Karakorum-idényben az ottani ötöt. Őszre már csak három maradt. A magasabb hegycsúcsokon kivétel nélkül pótlólagos oxigént használ, mert, saját megfogalmazása szerint így marad biztonsági tartaléka arra az esetre, ha valakit menteni kellene. Három nyolcezresen vett is részt mentésben. Mivel meglehetősen lehengerlő ostromtaktikával és oxigénnel gyűjti egymás után a csúcsokat, ahol lehetséges, helikoptert használva a csúcsok alaptáborai közötti mozgáshoz, stílusát élvonalbeli mászók közül többen bírálják. A magashegyi himalájizmus már túlhaladta ezt a stílust, igazi hegymászó sportteljesítménynek a pótlólagos oxigén nélküli és alpin stílusú hegymászást tartják. Ugyanakkor teljesítménye előtt mindenki maximálisan fejet hajt, és teljesen joggal, hiszen egy ilyen sorozatrekordot jelen képességeink szerint más eszközzel (pótlólagos oxigén használata nélkül) szinte kizárt, hogy meg lehetne valósítani. Másrészt aligha hemzsegnének azok a mászók, akik akár oxigénnel is képesek lennének egy ilyen sorozatot végigcsinálni. A projekt indulásakor alighanem Nims volt az egyetlen, aki hitt benne. A házára vett fel extra jelzálogot, hogy el tudjon indulni, mivel nem volt egyetlen szponzora sem. Beállt kvázi „bérbe” a nyolcezresekre induló kereskedelmi expedíciók kötélrögzítő csapataiba, mert így tudta legolcsóbban kihozni az első néhány nyolcezrest. Első komolyabb szponzora csak a tavaszi hat nyolcezres megmászása után állt mellé.

Adrian Ballinger, Carla Perez és steban Topo Mena társaságában Forrás: Eseményhorizont

Adrian Ballinger, Carla Perez és Esteban "Topo" Mena társaságában (Van még fotó, katt a képre!)


Amikor a többiekkel egyeztettetek, Ballingerékkel például, menyire volt beszédtéma, hogy „na, azért, ha Nirmal megjön, csak nőnek az esélyeink”? Nims konkrétan úgy fogalmaz, hogy az expedíciók csak azért maradtak ott, mert benne bíztak, hogy majd ő megnyitja az utat felfelé.

Dávid: Fontos tényező volt az érkezése. Azt viszont hozzá kell tenni, hogy sok mindent lehet mondani a Seven Summitról, de most azért mégiscsak ők ásták fel magukat a csúcsra. Nirmalnak a Seven Sumittal volt egy megállapodása, ami az én értelmezésemben arról szólt, hogy megbízta a Seven Summit serpáit, hogy tapossák ki az utat nekik. Nyilván Nimsék is belerakták a munkájukat, de összességében azért ez a Seven Summit serpáinak köszönhető. (Nims és két saját serpája mellett a Seven Summit Treks is két serpát delegált a csúcstámadó csapatba. Bár sok kliensük az első kísérlet után hazament, így is sokan maradtak tőlük, akikért dolgozhattak – PL.)

Szilárd: A Seven Summit serpáival fogtak össze, akik az első csúcstámadásnál is fent voltak. De nagyon sokat számított, hogy ennyi napot vártunk. Amikor én másztam a csúcs felé, gyakorlatilag tökéletes hóviszonyok voltak – ha csak Dávid és én lettünk volna a Palacknyak-kuloárban, akkor is fel tudunk menni. Persze a traverz utáni jégfal vagy az ereszkedés kétségbeejtően lassúvá vált volna rögzített kötelek nélkül! Még azok mentén sem volt valami szupergyors.

Dávid: Szinte konstans napsütés volt és erős szél is. Az erős napsütés ebben a magasságban nem elég, mert a hó itt nem olvad, hanem szublimál: szép lassan elpárolog és vastag laza, szivacsos szerkezetű, omlékony réteget alkot. Ezt a munkát a nap és a szél csak együttesen tudta elvégezni.

Szilárd: Amikor elindultunk az előretolt alaptáborból felfelé, nagyon jól látszott, hogy a csúcsrégióban hogyan hordja a havat a szél. A csúcson látványos zászlóként kavargott a hó több napon át.

A csúcsot Szilárd előtt egy nappal elérő amerikai kereskedelmi expedícióvezető, Adrian Ballinger is megerősíti, hogy a körülmények 180 fokos fordulatot vettek:

Ballinger egyébként mindössze a negyedik amerikai, aki pótlólagos oxigén használata nélkül érte el a K2 csúcsát, Steve Swenson, Scott Fischer és Ed Viesteurs után.

Az expedíció előtt említettétek, hogy ha a körülmények úgy alakulnak, esetleg megpróbálkoztok a Cesen-úttal. Végül több expedíció is ezt választotta, ti viszont maradtatok az Abruzzin. Miért?

Dávid: Mivel egy csomóan a Cesenen mentek, nekünk már nem kellett. Kis csapatként több szempontot is a helyszínen tudtunk mérlegelni. Az Abruzzin egyik szempont sem állt fent, ami miatt a Cesent választottuk volna. A sokat emlegetett tömegből szerencsére mi semmit nem észleltünk. A kereskedelmi expedíciók egyre gazdaságosabban használják az oxigént, és egyre kevesebbet mozgatják az ügyfeleket. Ezért mi főleg serpákkal és sátorfoglaló cövekekkel/madzagokkal találkoztunk az akklimatizációs körök során, kliensekkel nem igazán.

Felfelé a Fekete Piramisra Forrás: Eseményhorizont

Fix kötelek a Fekete Piramison (Van még fotó, katt a képre!)

A tömeg miatti aggodalom szerintem a csúcsmászó ablakra vonatkozott elsősorban.

Dávid: Igen, ezt szerencsésen megtizedelte az első kísérlet.

Még egy kérdés az akklimatizációval kapcsolatban. 7400 méteren aludtatok legmagasabban, ami a hármas tábor. Nem éreztétek azt, hogy ez esetleg kevés lesz? Ballingerék például nyolcezren aludtak az utolsó rotációjukon.

Szilárd: Igen, ők valóban a négyesig mentek, de például Mike Horn már 2015-ben is azt mondta nekem, hogy a 3-as tábor magasságában aludni elég a csúcsmászáshoz. Az ő véleménye és elsősorban a hegyen eddig töltött éjszakáink megnyugtatók voltak számunkra, de persze nagyot néztünk, amikor Adrianék az utolsó körükről meséltek nekünk. Gyönyörű teljesítmény!

Dávid: Mások meg kevesebbel is beérik. Az általánosan elfogadott ökölszabály az, hogy a csúcs alatt ezer méterrel illik egyet aludni. Mi 150 méterrel voltunk csak ennél lejjebb. Akklimatizációnál ennek a 150 méternek nincs már akkora jelentősége. Egy éjszakát töltöttünk a 3-asban, 7400 méteren, de már előtte éjjel is 7000 méteren aludtunk, egy közbülső táborban. Ez a két éjszaka megnyugtatott bennünket. Nyilván az akklimatizációból sosem lehet elég, de azért erodálódsz is az akklimatizáció során. Alapos köreink voltak. Mindhárom rotáció során az arra a körre célként kitűzött felső táborban két éjszakát aludtunk. Ez számszerűen is elég sok éjszaka és magasságra is elégnek tűnt.

Dávid és Szikárd sátra a 3-as táborban, a csúcstámadás előtt Forrás: Eseményhorizont

Szilárd és Dávid sátra a 3-as táborban a csúcstámadáskor (Van még fotó, katt a képre!)

Térjünk rá a csúcstámadásra. Fent vagytok a hármas táborban, Dávid rosszul van. Hogy zajlik a beszélgetés?

Szilárd: Lassan és fájdalmasan. Ez egy szívszorító pillanat volt.

Dávid: Először kimondasz olyan dolgokat, amiket már mindketten tudtok.

Szilárd: Felmérjük a helyzetünket és kimondjuk azt, amivel szembesülnünk kell.

Dávid: Volt rá reális esély, hogy összeszedem magam és együtt megyünk a csúcsra. De arra is nagyon reális esély volt, hogy a csúcsmászás során – mivel a magasság egyre durvábban hat, ahogy haladsz felfelé – olyan sebességgel romlik az állapotom, hogy mindkettőnktől elveszem a csúcsmászás lehetőségét. Azt nem mondom, hogy jó érzés most itt ülni úgy, hogy én nem álltam a csúcson, de hasonlíthatatlanul könnyebb és jobb érzés, mintha úgy kellene itt ülnöm, hogy miattam egyikünk sem volt fent a csúcson. Még csak az az érzés sincs, hogy egyik szemem sír, a másik nevet. Mindkét szemem nevet. Nagyon boldog vagyok, hogy Szilárdnak sikerült, és amiatt is, hogy a csapatunk sikeres volt. Büszke vagyok arra is, hogy ő feljutott, és arra is, hogy én hogyan döntöttem. Lehet, hogy van egy harmadik szemem valahol, amelyik szomorkodik, de összességében ez személy szerint számomra is egy nagyon sikeres expedíció volt. Négy mászott nyolcezressel a hátam mögött még mindig azt mondom, hogy talán ez a legsikeresebb expedícióm, még úgy is, hogy én nem álltam fent a csúcson.

A saját megítélésed szempontjából mennyire lehet negatív, hogy visszafordultál?

Dávid: Szerintem ez csak pozitív lehet. Van egy mászópáros, amely együtt dolgozik két hónapig, és megvalósítja a K2 első magyar megmászását, még akkor is, ha ez a személyes ambíciómba kerül – ezt azért nehéz negatív felhanggal interpretálni. De a közvélemény ebben a tekintetben kevésbé érdekel.

Szilárd: Legutóbb 2014-ben álltam nyolcezres csúcson (Broad Peak, Szilárd egyetlen korábbi nyolcezrese – PL). Ha az számítana, hogy garantáltan, vagy legalábbis jóval nagyobb eséllyel gyűjtsek be egy újabb nyolcezres sikert, akkor valószínűleg nem a K2-vel töltök el három évet. Négy éve nem voltam csúcsmászó helyzetben, holott minden szezonban ugyanúgy rengeteg energiát fektettem az adott expedícióba. A K2 volt a határozott célunk, nem a nyolcezres statisztikánk javítása. Sokévnyi munkánk és kudarcunk van ebben a mostani sikerben.

Szilárd magányos sátra 7800 méteren, a 4-es táborban. Övé volt a Föld legmagasabb hálóhelye ezen a napon Forrás: Eseményhorizont

Szilárd magányos sátra a 4-es táborban, 7800 méteren (Van még fotó, katt a képre!)

Milyen érzés volt egyedül elindulni felfelé?

Szilárd: Ürességet éreztem. Egyrészt a feladatomra, a következő lépésre kellett koncentrálnom, ugyanakkor együtt éreznem Dáviddal. Igyekszel empatizálni a társaddal, megszakad a szíved, ugyanakkor maximálisan fókuszáltnak kell maradnod. A feladatom egyértelmű volt.

Felmerült benned, hogy te is lemész?

Szilárd: Megkérdeztem Dávidtól, hogy nem az lenne-e a helyes ebben a helyzetben, hogy én is lemegyek vele. Ő pedig kategorikusan kijelentette, hogy biztosan nem. 7400 méterről, a 3-as táborból még le tudott egyedül ereszkedni. Feljebb lehet, hogy súlyosbodnak a tünetei. Egy hatalmas és önzetlen döntés volt ez részéről.

Suhajda Szilárd és Klein Dávid Forrás: Eseményhorizont

Hasonló volt ez a helyzet, mint 2017-ben az Everesten, csak akkor te voltál rosszul.

Szilárd: Igen, nagyon hasonló volt, csak fordítva. Volt egy alsó 4-es tábor, ahol az órám 7650 métert mutatott. Ez egyértelműen túl alacsonyan volt nekem, mert lényegében csak 200 méterrel volt magasabban a hármasnál. Ezért továbbmentem, és elértem a Vállat, 7800 méteren. Teljes whiteoutban értem fel (whiteout: többnyire köd vagy a szél által hordott hó miatt minden fehér, nem lehet megkülönböztetni a talajt a levegőtől - PL).

Mi volt nálad, sátrat vittél?

Volt egy pici sátor, és a szokásos dolgok, gázfőző, ilyesmi. Egy bazári, vékony polifoam matrac volt nálam, de komolyabb matrac nem, és hálózsákot sem vittem már fel a hármasból. Csak a pehelyruha volt rajtam.

Élelem?

Minimális szilárd kaját vittem csak. Öt energiazselé volt nálam, amiből három biztosan elfogyott a csúcsmászás során. Amikor felértem a 4-esbe, később kiderült, hogy volt egy „hivatalos” 4-es tábor kicsit lejjebb, a Váll vége felé, amit elsőre nem találtam meg, de igazából nem is volt rá szükség, mert tökéletes és biztonságos volt a hely, amit találtam magamnak. Kiástam egy kis platformot a sátornak és megkezdtem a szokásos procedúrát: hóolvasztás, ivás. Estefelé kitisztult, akkor láttam meg először a jégfalat és a Palacknyak-kuloárt. Az egy hátborzongató pillanat volt, mert tényleg nagyon ijesztő. 20:00-21:00 órára terveztem az indulást, és végül 21:00 órakor hagytam el a sátrat.

Dexamethasone injekció bekészítve, minden eshetőségre Forrás: Eseményhorizont

Minden eshetőségre felkészülve... akut magashegyi betegség tüneteinek csökkentésére Dexamethasone injekció. Ha ezt be kell vetni, akkor már csak egy út van: lefelé, minél gyorsabban (Van még fotó, katt a képre!)

Nagyjából hányan és kik indultak még ugyanebben a hullámban a csúcstámadásra? Ballingerék ugye Nirmalék után közvetlenül értek fel, még az előző napi hullámban. De volt lengyel mászó, Waldemar Kowalewski, valamint az osztrák Hans Wenzl, akikről tudok.

Szilárd: Igen, én nem találkoztam sem Nimsékkel, sem Ballingerékkel. Mi szerintem 20-30-an lehettünk, de nem tudom pontosan. Közülük én két mászóról tudok, akik palack nélkül próbálkoztak. Az első egy-két órában még oxigénes mászót is leelőztem, és magam is meglepődtem, hogy mennyire jól megyek. Később aztán nyilvánvalóan lemaradtam a társaságtól. Mire felértem a jégfal tövébe, már csak az előttem haladó sor utolsó embereinek lámpáit láttam pislákolni, a traverz végénél. Mögöttem nem jött már senki. A másik két palack nélküli mászónak voltak magashegyi hordáraik, ami azért nagy segítség. Mire a traverz végére értem, már hajnalodott.

Az ember feje fölött kifelé dőlve tornyosul a 120 m magas jégfal, a Palacknyak-kuloár Forrás: Eseményhorizont

Az ember feje fölött kifelé dőlve tornyosul a 120 m magas jégfal, a Palacknyak-kuloár (Van még fotó, katt a képre!)

Mennyire durva ez a traverz? Más volt, mint amire számítottál?

A Bottleneck az tényleg meredek, viszont mivel volt hó, és nem volt lejegesedve, jól lehetett haladni benne. Számos függőleges sziklalépcső töri meg. Ezek a felszökések azért felpörgetik a légzést és a pulzust.

Közvetlen a jégfal aljában haladtatok, vagy kissé balra ment ki az út?

Közvetlenül. A kuloár központi részének jobb oldalán értünk fel. Olyannyira a jég lábánál haladtunk, hogy a fix kötelet tartó jégcsavarok a jégfalban voltak. Hatalmasak a fal méretei és tényleg olyan érzés, mintha rád akarna borulni. Mintha instabil jégtornyok lennének a sziklafalra rátapasztva, amelyek bármelyik pillanatban leszakadhatnak. Nagy üregek, barlangok vannak, furcsa alakzatok a fejed felett. Tömbháznyi szeletek dőlnek föléd a 120 méteres, egyébként is áthajló jégfalból. Zavarbaejtő egy hely...

Napkelte előtt a Palacknyak-kuloárban Forrás: Eseményhorizont

Napkelte előtt a Palacknyak-kuloárban (Van még fotó, katt a képre!)

Mennyire tudtad ezt az éjszaka sötétjében egyáltalán felfogni, vagy csak az járt a fejedben, hogy gyerünk, toljuk, minél gyorsabban el innen?

Hát, sóhajtoztam azért elég nagyokat, hogy hú, ez nem néz ki túl jól :) Próbáltam sietni. De a traverzből kiérve egy egyértelmű lavinafolyosó van, utána meg egy csupasz jégfal. Nagyon fárasztó, nem tudsz pihenni, csak rúgod a falat és mégy előre. Ott találkoztam az első lefelé tartó oxigénes mászóval és a serpájával. Ők addigra már megjárták a csúcsot. (Szilárd utólag beazonosította, hogy ez a mászó a német Herbert Hellmuth volt – PL.)

Volt egy ilyen téveszmém, hogy egy másik hegyen vagyok, eltévedtem, és ez nem is a K2

Mi volt a mélypont a csúcsmászás során, ha volt ilyen?

8440 méteren rádióztam Dáviddal, és mondtam neki, hogy karnyújtásnyira a csúcs, és két óra múlva fent fogok állni. Nagyon magabiztos voltam, és úgy véltem, hogy az addigi tempóm ki fog tartani. Aztán itt esett vissza 34 vertikális méterre az óránkénti sebességem. Az utolsó 150 métert öt óra alatt tettem meg. Dávid tudta, hogy így lesz, ő már volt magasabban, 8700 méteren az Everesten. Még próbálta is sugallni, hogy teljesen oké, ha netán lassabb leszek, mint ahogy azt elvárom magamtól.  Én is voltam már nyolcezer felett, de 8500 felett, a hiperhalálzónába belépve egy teljesen más dimenzióba kerülsz. Itt fordult elő, hogy pihenőknél, ráborulva a térdemre, álló helyzetben másodpercekre elszundítottam. Nagyon ijesztő volt. Volt egy ilyen téveszmém néhányszor, hogy egy másik hegyen vagyok, eltévedtem, és ez nem is a K2.

8440 méteren, még felfelé Forrás: Eseményhorizont

8440 méteren, még felfelé (Van még fotó, katt a képre!)

A hangfelvételeken pedig nagyon tiszta volt a hangod, 8400-on és a csúcson is.

Igen, mert közvetlenül a csúcs alatt, az utolsó kötélnél, amikor rádióztunk, akkor egészen felélénkültem. Még zsörtölődtem is, hogy a fene megette, itt vagyok mindjárt a K2 csúcsán és felhőben van az egész, semmit nem fogok látni. De aztán amikor felértem, akkor kitisztult. A csúcson megint rádióztunk, és Dávid visszajelzései, valamint utólag a hangom alapján elég jól voltam.

Mikor értél fel?

Pár perccel dél után. Bő tizenöt óra volt a csúcsmászás.

Mennyi időt töltöttél fent a csúcson?

Utolsóként értem fel, kb. 100 méterre a csúcstól találkoztam az utolsó lefelé tartó emberrel. Teljesen egyedül voltam a csúcson. Úgy emlékeztem, hogy kb. 20-30 percet voltam odafent. Később azonban visszanéztem a felvételeim időbélyegzőjét, és kiderült, hogy több, mint egy órát töltöttem a csúcson. Az első fotót a csúcson 12:02-kor készítettem, az utolsót pedig 13:14-kor (az utolsó adagot a csúcs szélárnyékos oldalán, néhány méterrel lejjebb). Egyébként egy tucatnyi videót csak itthon, jóval később fedeztem fel, nem is emlékeztem rájuk!

Videó a csúcsmászásról

Szilárd legalább egy tucatnyi töredékvideót is készített, ugyanis rendre újra kellett kezdenie egyes felvételeket, amikor fagyni kezdtek az ujjai, és vissza kellett bújnia a kesztyűkbe.

Nem volt ijesztő, hogy egyedül vagy, és nincs senki, aki segíthet, ha lefelé gáz van?

Nem, egyáltalán nem jutott eszembe ilyesmi. Megnyugtató volt, magabiztosságot és egyfajta biztonságérzetet adott, hogy hallottam Dávid hangját időről időre a rádióbeszélgetések alkalmával. Az ő hangja szó szerint az egyetlen kapocs volt az élethez. Nem is sejtettem, hogy mekkora segítséget jelent majd a támogatása, az, hogy végig velem van a vonal másik végén! Ő segített a célvonalon átlendülni.

Annyira el voltam gyötörve, hogy már félni se volt energiám

A 4-es táborba visszaérve Szilárd már nem volt olyan élénk...

A lefelé út a 4-es táborig meddig tartott?

Kb. öt órán át. Amikor lefelé elértem a traverzhez, majd a Palacknyakhoz, annyira el voltam gyötörve, hogy már félni se volt energiám. Felfelé még aggódtam azon, hogy majd délután, amikor visszafelé jövök, sütni fogja a nap a jégfalat, és mennyivel veszélyesebb lesz, de itt már szinte robotpilóta üzemmódban voltam. Üres fejjel ereszkedtem, de önkéntelenül is szaporán pislogtam felfelé. Nem egy túl jó hely. A Vállra visszaérve, ami lényegében egy nagy hómező, azon a részen, ahol már guggolva lehet valamennyit pihenni, legalább hatszor elszundítottam. Néhol másodpercekre, néhol egy-két percre. Utoljára a sátram előtt húsz méterrel. Még azt a húsz métert sem tudtam egyben megtenni. Le kellett ülnöm, és arra ébredtem fel, hogy kiesik a jégcsákány a kezemből. A sátorba érve néhány órát pihentem. A négyes tábor ott volt alattam, talán száz méterre állt néhány sátor. Este kilenckor felkerekedtem, és elindultam lefelé a hármasba, amit éjfélkor értem el.

Sötétben? Nem volt ez kockázatos, vagy volt végig fix kötél? Felmerült egyáltalán, hogy a négyesben maradj éjszakára?

A nagy részén volt fix kötél, de nem végig. Az alsó négyes tábor alatt például nem volt. A hó befújt mindent, és egyszer csak ott találtam magam egy hómező közepén a sötétben, és fogalmam sem volt, merre tovább.  Szerencsére némi keresgélés után megtaláltam egy hóból kikandikáló kötelet, ami végül visszavezetett a hármas táborba. Talán nem lett volna kockázatosabb az sem, ha fent maradok, de a hálózsákomat és a felfújható matracomat a hármasban hagytam, így itt jóval kényelmesebben pihenhettem. Annak ismeretében pedig, hogy másnapra mennyire elromlott az idő, az a 400 méter nagyon sokat jelentett. Iszonyatos vihar volt odafent. Másnap még egész nap ereszkedtem, estére értem el a hegy lábát és később az alaptábort.

Dávid, neked milyen érzés volt meghallani a rádióban, hogy Szilárd fent áll a csúcson, majd viszontlátni, amikor leért?

Dávid: Nagyon jó érzés volt, nagyon örültem. Már előtte, amikor ötven méterre volt a csúcstól és rádióztunk, tudtam, hogy fel fog érni. Megkértem Akbart, a szakácsunkat, hogy menjünk ki a konyhasátor elé, ahol a hegy felé fordultunk és Akbar elénekelte a Koránból a kedvenc szúráját. Tíz perccel ezután reccsent meg a rádió, hogy Szilárd elérte a csúcsot. Ráborultam Akbar vállára és elzokogtam magam. A visszafordulásom után az lett a mantrám, hogy ha Szilárd feljut, akkor volt értelme a döntésemnek.

Volt olyan pillanat, amikor te úgy gondoltad, hogy nem sikerül neki? A SPOT jeladó segítségével végig tudhattátok, merre jár és hogyan halad.

Dávid: Ez egy nehéz csúcsmászás, amelynek a kockázatával tisztában voltunk. A SPOT-jeladót sokan varázseszköznek tartják, de egyáltalán nem megbízható, inkább csak hasznos kiegészítő. Maga a gyártó írja a honlapján, hogy ebben a magasságban nem működik pontosan. Csúcstámadás közben egy ponton például száz méteres süllyedést mutatott… Timi (Szilárd felesége – PL) akkor felhívott, és megkérdezte, hogy mi történik. Próbáltam megnyugtatni, hogy vagy hamar elérte a csúcsot és most gyorsan ereszkedik, vagy csak mérési anomália, amit látunk. Inkább az utóbbira gyanakodtam. Ilyen meredek környezetben csekély horizontális mérési eltérés is komoly szintkülönbséget jelenthet. Hogy kételkedtem-e? Nem igazán, inkább azt gondoltam, hogy jó eséllyel sikerül. Ettől függetlenül feszültség van bennünk bőven a rádió innenső oldalán: van az a jelenség, amit a „Hold sötét oldalának” nevezünk. Ez a sötétedés után egy órától egészen napkeltéig tart. Ilyenkor a mászó rendszerint bezárkózik. Ebben a hosszú időszakban Szilárd egyszer sem jelentkezett be rádión, ami azért aggasztó volt, főleg Timinek. Amikor viszont 8440 méteren bejelentkezett, nem sokkal napfelkelte után, akkor megnyugodtam. Azt persze tudtam, hogy innen nem két óra alatt fog felérni, mint ahogy ő gondolta, ezért azt mondtam neki, hogy nyugodtan lassítson le. Magától is lelassult volna, de jobb, ha ez egy döntésnek tűnik, mint szükségszerűségnek. Bőven volt ideje.

Lefelé a csúcsról Forrás: Eseményhorizont

Szilárd, neked ez talán a legnagyobb álmod volt, mit érzel, hogy sikerült elérned? Mit jelent számodra a K2 megmászása? Milyen hosszú utat zártál le ezzel, és mi van még előtted?

Szilárd: A csúcson folytatott rádióbeszélgetés egyik első gondolata az volt, hogy sikerre vittük a közös expedíciónkat.  Ebben rengeteg munka volt, nemcsak idén, hanem az elmúlt években. Nagyon megtisztelő nekem, hogy az Eseményhorizont csapat sikereihez én is hozzájárulhattam, ráadásul egy ilyen első magyar megmászással. 2016-ban Dávid első magyarként megmászta az Annapurnát, a legveszélyesebbnek tartott nyolcezrest, most pedig a legnehezebbnek tartott nyolcezrest sikerült a magyarok közül elsőként megmásznunk. Ez egy olyan fegyvertény, amire méltán lehetünk büszkék. A csapatunk szempontjából tehát ez egy nagyon fontos mérföldkő. A saját nyolcezres mászásaimat tekintve is nagyon fontosnak érzem, hogy ez most sikerült. Nem vagyok benne biztos, hogy még egyszer vissza akartam volna jönni, de pár évig biztosan nem. Három év a K2-n nagyon sok. Úgyhogy egyrészt megkönnyebbülés is, különösen a családomra gondolva. Timi az egyetlen feleség ma Magyarországon, aki három K2 expedíciót is végigcsinált, és ez nagyon komoly teljesítmény ám! A háttércsapatunk munkája rendkívül fontos hozzájárulás volt a sikerhez!

Lehetnek még ennél nagyobb célok?

Lehetnek és vannak is. Ha már a három leget emlegetjük, a legveszélyesebbet, a legnehezebbet, és a legmagasabbat, akkor ezek közül az utolsó még hiányzik: az Everest pótlólagos oxigén nélküli magyar megmászása. Ez három olyan feladat, amellyel Erőss Zsolt is próbálkozott annak idején, és az ilyen nagy titánok nemcsak szép örökséget hagynak hátra, hanem kijelölik az utat is a folytatáshoz. Az Everest palack nélkül tehát egy logikus, nem titkolt és határozott célunk.

Mikor?

Dávid: Nem 2020-ban, mert ennyi idő alatt nem tudnánk felkészülni, sem fizikailag, sem logisztikailag. Lesz ezért jövőre egy előkészítő mászásunk együtt, amelyhez a csúcsot a tavaszi szezonban mászható nepáli nyolcezresek közül fogjuk választani. Erre a célra ideálisnak tűnik a Makalu, de semmi sincs még eldöntve, ez simán változhat. Az Everestre csak 2021-ben indulunk majd el.

Az Everesttel melyik oldalról próbálkoznátok legközelebb?

Dávid: Egyelőre erről is korai még beszélni. Az évek során többször is változott a véleményem ezzel kapcsolatban, de most úgy érzem, hogy számomra az északi oldal lenne ideális palack nélkül. Technikailag az északi és a déli normál út között nincs lényegi különbség. A visszavonulás szempontjából az északi talán veszedelmesebb, mert csúcsmászásnál a hosszú gerinc és a kis dőlésszög miatt a lejtmenet is megerőltető, ráadásul ott van a Második Lépcső. De számos egyéb szempont van még, amelyek alapján nekem most az északi oldal szimpatikusabb.

Szilárd: Többen kérdezték, hogy miért nem a Sisapangmát tűzzük ki célul, hiszen annak főcsúcsa a Himalája Koronája magyar teljesítéséhez lehetne hozzájárulás. De tudjuk azt, hogy készül rá másik magyar expedíció, mi pedig ezt szeretnénk tiszteletben tartani. (Megjegyzés: az interjú készítésekor még nem lehetett tudni, hogy a kínai hatóságok idén ősszel nem adnak mászóengedélyt a Sisapangmára, ezért Lengyel Ferenc kénytelen volt tervet változtatni és a Manaszlura megy – PL.)

A K2 csúcsát eddig 475 mászó, 494 alkalommal érte el. Közülük pótlólagos oxigén használata nélkül 223-an mászták meg a hegyet, 227 alkalommal. Suhajda Szilárd az első magyar, akinek ez sikerült. (Forrás: Eberhard Jurgalski, 8000ers.com

A Magyar K2 Expedícióról, az Eseményhorizont csapat sikeréről a Spíler televízión láthattok egy hosszabb összefoglalót, további exkluzív videófelvételekkel.

Aktuális nemzetközi és hazai vonatkozású hírekért a hegymászás, a hó és a jég világából kövesd a Hóhatár csoportot a Facebookon!

Olvass többet a témáról: Klein Dávid, k2, nyolcezresek, Eseményhorizont, Suhajda Szilárd, expedíció

Szólj hozzá!

Hozzászólás írásához csak add meg a becenevedet és találd el a kék sisakot!
Add ki magadból a gondolataidat bátran, de a stílusodért nem vállalunk felelősséget!
Az E-mail címed nem jelenik meg a hozzászolások között.